bogicoffeewriting-blog

[bogicoffeewriting-blog]

A sündisznók titkos élete

Egy sün élete köztudottan egyszerű. Nem bővelkedik izgalmakban, nem sok újat rejt a nap alatt. Vagy legalábbis naivan azt gondolhatnánk róluk. Azonban vannak olyan napok, amikor nagyon is sok aktivitásban lehet része egy ilyen apró pici állatkának, amikor felfedik titkos énjüket. Amikor sütnek, főznek, takarítanak, lakást dekorálnak, netán fürdenek egy kicsit. Amikor kirúgnak a hámból. Na, jó. Ezt a rendkívül cuki sorozatot - és aminél cukibbat ma már biztosan nem látsz – a kis tüsi labdákról Elena Eremina szentpétervári fotósnak köszönhetjük. Elena kifejezetten az apró állatok miniatűr környezetben történő fotózására szakosodott, annak mestere, ugyanis dolgozott már többek között hörcsögökkel, mopszokkal illetve ebben az esetben sündisznókkal is. A fotós arra azért még figyelmeztet bennünket, hogy amennyiben bármi hasonlóra vetemednénk otthon, mindenképpen konzultáljunk egy állatorvossal előtte…

Chamer Boglárka

#chamerboglárka #chamerboglarka #hedgehog #secretlifeofhedgehog #elenaeremina #elenaereminaphotography #cutenessoverloaded

[bogicoffeewriting-blog]

T, as tolerance

If we would open the dictionary of definitions at the meaning of tolerance, what could we find? The word itself originates from Latin and means being patient. It can expand to religious, ethnical and national concepts. However, it includes far more than that. Unfortunately, in most of the cases, we don’t even realise where tolerance can be found. In how many moments, words, touch, look and emotional manifestations during our weekdays. It is everywhere around us and can be found quite easily if we really want to.

We can feel it’s presence in the morning when we are leaving home, walking through the street, getting on the tube or even when we are in a queue with the food for dinner. Tolerance is one of the main moving functions in the world and still, we are not paying enough attention to it. We can’t change the world from one day to another, but we can make the life easier for others.

Tolerance is also a skill that not everyone can practice as it is can be an emotionally rich process. The most important thing regarding tolerance is to fully understand and accept a person and what that person represents. We often say „Tolerate somebody”, but when we say so, what does that means for us? How do we mean it? Do we mean to hold somebody’s hand and support while that person is fighting with inner demons? Do we mean to be there when it is needed, not to give up on and accept that this is just a bad period, nothing more? Everyone has their reasons to act differently, there is always something behind, deep down under the surface. When we tolerate someone, we accept that person who would like to be opened for us. Toleration is a progress when the other person is a mirror through her soul and we don’t break it, but look after it.

There is one thing that we need to realise if we are speaking of tolerance. We all have the right to be here, so the main thing we need to forget about is to stamp somebody. Toleration in a meaning of full acceptance doesn’t give space for judgements, marks, stamps, for making differences between people. There are no differences, but a value that can be created by anyone. Consequently, toleration means equality, obligation, self-expression, openheartedness, understanding, but mainly: acceptance. Toleration. One word, with so many different meaning.

Chamer Boglárka

#happiness #spirit #tolerance #acceptance #chamerboglarka #motivation #self acceptance #equality #soul

[bogicoffeewriting-blog]

Életem aranyigazságai

Azt hiszem, most értem el a kétségek fázisába. Az egész évemet, sőt, igazából 2015 októberéig visszamenőleg az időm nagy részét az egyetemre szántam. Akkor érett meg bennem a felismerés, hogy meg kell változtatnom az életemet és kihozni belőle egy olyat, amire mindig is vágytam. Hogy nem temetkezhetem többé a szürke hétköznapokba, vagy dughatom a fejem homokba. Elkezdtem tanulni, majd nekiálltam a nagy folyamatnak: jelentkezem az egyetemre. Igyekeztem mindenkit figyelmeztetni, hogy egészen biztos, hogy nem lesz egyszerű, és kérem értsék meg, hogy nekem most ez lesz a legfontosabb dolog, amiért most szeretnék a lehető legtöbb dologról lemondani. Minden mást próbáltam háttérbe szorítani, baráti beszélgetéseket, találkozókat, blogolást vagy alapjában véve a kialakult szociális életem fenntartását. Nem igazán jártam sehová, ritkán engedtem szabadjára a gyeplőt, engedélyeztem magamnak egy kis pihenést. Úgy gondoltam, hogy ez egy nagyobb, nemesebb ügy érdekében történik és ha úgy kell lennie, akkor idővel minden lemondás, megtett erőfeszítés beérik majd. Boldoggá tett önmagában véve az, hogy végre találtam valamit, ami kiemel az addigi, megszokott, monoton hétköznapokból. Egy ügy, amiért harcolhatok, s ami végre értem történik. Az életem ígyis színes és örömteli volt.

Ahogyan az időm engedte azért beszámoltam a dolgokról, a megtett nagyobb mérföldkövekről, szóval azt hiszem nem ismerős a jelenlegi felállás. Talán, ha jól emlékszem, két hónappal ezelőtt pont arról meséltem utoljára, hogy megkaptam az újságíró szak pozitív visszajelzését is és, hogy jelenleg mekkora döntés előtt állok. Ahogy teltek a hetek, egyre nagyobb kétségáradatba sodortam magam, egyszerűen képtelen voltam meghozni a döntést, hiszen mindvégig ott volt bennem az érzés, hogy melyiket engedhetem el, és ha a másikat elengedem, biztos, hogy jól teszem-e? Biztos, hogy az való-e nekem? Menni fog-e? Sikerülni fog-e? Nem-e lesz nehéz? Miért nem mixelhetném össze a kettőt, hogy ne kelljen egyikről sem lemondanom?

Próbáltam olyan dolgokat felidézni, amiket akkor éreztem, amikor a beadandókon dolgoztam a Goldsmith-nek. Finoman szólva sem ment könnyen és határozottan emlékszem, hogy az járt a fejemben, hogy jó, oké, én teljesítettem a részem, elküldtem, mert kérték, de talán ez így nem nekem való. Meg kellett próbálnom, hogy lássam, de maradjon ez így ennyiben. Majd a legnagyobb meglepetésemre pontosan az következett be amire álmaimban sem gondoltam volna. Mégpedig az, hogy magyar anyanyelvűként egy híres, nagy presztízzsel rendelkező egyetem érdemesnek talált a munkám alapján, hogy ott tanuljak. Csodálatos érzés volt, valóban. De nem tudtam elhinni. Végül az újságíró szak mellett tettem le a voksomat. Ám ekkor érdekes felállás következett be újfent.

Ahogyan megnyomtam a gombot ismét elbizonytalanodtam. Nem éreztem azt, hogy életem legjobb döntését hoztam volna meg. Hirtelen megijedtem, hogy most tényleg meg fog történni. Meg kell felelnem. Jónak kell lennem. Az ég szerelmére: én most tényleg arra vállalkoztam, hogy angol nyelvű újságíró legyek? Magyar nyelven sem futottam be, fizetett munkám egyáltalán nem volt. Sok emberrel beszéltem erről, ki mit választana és miért, mi lenne jó, számba vettük a mellette és ellene szóló érveket, végül senkire sem hallgatva az újságíró szakot fogadtam el. Mert ez volt az álmom, az eddigi éveim mind erről árulkodtak, hiszen igyekeztem a lehető legaktívabban tevékenykedni. De biztos, hogy ez az a cél, aminek hozzám kell tartoznia? Biztosan ez lesz az? Honnan tudhatná az ember biztosra? Gondoltam, még van idő, hiszen elbukhat a dolog a nyelvvizsgán is. Mi van akkor, ha egyáltalán nem sikerül? Akkor hiába tervezek, vetek számot a lehetőségekkel, mind hiába. De végül az is sikerült. Méghozzá elsőre. Szóval most már a diákhitelt leszámítva minden akadály elgördült előlem. És egyre ijesztőbb a helyzet, hiszen már június van. Most már valóban eljött az ideje, hogy számot vessek a lehetőségekkel, megtervezzem az életem. Vagy legalábbis, hogy elindulhasson a következő három év. Elkezdődhessen. Azért még elmegyek mindkét egyetem nyílt napjára, hogy még utoljára jól összezavarhassam magam. Megnézem, hol kap el az a bizonyos érzés.

Chamer Boglárka

#chamerboglárka #siker #álmok #célok #tervek #írás #blogolás #egyetem #university #újságírás #kreatívírás #alázat #hit #töretlenhit #önmegvalósítás #merretovább

[bogicoffeewriting-blog]

Életem aranyigazságai

Teljesen hihetetlen és sosem gondoltam volna, hogy valaha is megtapasztalhatom majd az érzést. Mármint mindig is hittem benne, töretlenül, hogy egyszer majd minden úgy lesz, ahogy képzeltem. Ahogyan arra kislány korom óta vágytam. Aztán ma egyszer csak elkapott az érzés, ami olyan ritka, hogy először fel sem ismertem. Nem is tudom, hogyan írjam le. Boldogság keveredett a különlegesség érzésével, azzal a különlegességgel, hogy milyen szerencsésnek is mondhatom magam, hiszen hamarosan tényleg meg fog történni. Ez a „Tessék, na megmondtam” érzés, amiről általában azok beszélnek, akik már megjárták a hadak útját. Hogy csak hinni kell és egyszer majd megtörténik. De előbb az érzés jön és utána a többi. Az érzés, amikor már tudod, hogy hamarosan átlépsz egy másik világba, de még hivatalosan nem tartozol oda. Egy világba, ahol az álmok valósággá válnak. Azok az álmok, amikért éveken keresztül küzdöttél. Amikről, ha beszéltél mosolyogva legyintettek az emberek, netalántán azt mondták, hogy Neked bizony nagy igényeid vannak. Ugyan már. Van egy ember, annak pedig van egy végzete és ahogyan rádöbben arra, hogy mi is az, elkezdi követni. Az út hossza annak függvényében alakul, hogy az illető mennyire is gondolja komolyan azt, hogy Ő abba a bizonyos világba szeretne tartozni. Hogy mennyi energiát képes belefektetni az adott cél elérésébe. Beszéltem már arról, hogy jelentkeztem egyetemre, mert egyszerűen úgy éreztem, hogy vissza kell térnem oda, ahol hasznosnak érzem magam, az iskola falai közé, s ahol reményeim szerint hozzám hasonló érdeklődésű emberek vesznek majd körbe és a légkört ugyanaz hatja majd át: az alkotás vágya.

Januárban indult az egész procedúra, talán jómagam sem hittem abban, hogy itt valami tényleg fog is történni. Aztán sorra jöttek az interjú felkérések, majd a feladatok, amiket el kellett küldeni a különböző, általam megjelölt szakokra. Az első körben kiesett a Westminster egyetem kreatív írás szaka, ahová két és fél oldalnyi kreatív írást küldtem el, majd következett a Goldsmith, aki ugyanezen határidő alatt 10 oldalt kért. Nem tudom, talán a sors, de pont kitudtam venni egy hét szabadságot, mert úgy éreztem, hogy pusztán a két hétvége, ami rendelkezésemre állna egyszerűen nem elég. Vért izzadtam, de tényleg, és közben szitkozódtam is, hogy hogyan is gondolhattam Én ezt komolyan. Angolul regényt írni? Novellát? Hogy a fenébe menne. Egyszerűen hiába erőlködtem sokszor, tudtam én, hogy írnom kellene, de hát azok, akik jártak már hasonló cipőben tudják, hogy az írás egyszerűen nem úgy működik, hogy benyomsz egy gombot és máris jön a kért karakter mennyiség. Angolul meg pláne. Egyrészt nehézséget okozott, hogy valahogy semmi nem úgy jött át fordításilag, ahogy akartam, nem teljesen úgy alakult az ihlet, és hát végtelen nagyot csalódtam az egészben. Úgy voltam vele, hogy én teljesítettem a részem, megpróbáltam, tudom, hogy ez nem nekem való. Kicsit szégyelltem is magam, amiért elküldtem, mert hát az utolsó történetet abszolút nem sikerült úgy megírni ahogyan azt elképzeltem. De két hét múlva végül érkezett visszajelzés, méghozzá olyan, amit álmomban sem sejtettem volna és először azt hittem, hogy rosszul látok. Két órányi szájtátás után a szöveg még mindig ugyanaz volt a képernyőn: A Goldsmith egyetem kreatív írás szakára ajánlott hely. Természetesen feltételes, mert ehhez kell még a nyelvvizsga, de hát akkor is. Ezek szerint elolvasták és láttak benne valamit. A nyelvi hibák ellenére is. Aztán jött a felismerés, hogy nekem tényleg van ehhez közöm. Ehhez az egész írásosdihoz. A Goldsmith egyébként elég profin csinálja a marketinget. Nemsokkal később kaptam hivatalos köszöntő levelet is, amiben gratuláltak majd meghívtak a nyílt napra, a tegnapi napon pedig elküldtek nekem egy könyvet, ami egy, az általuk alapított díjhoz kapcsolódik, a tavalyi győztes könyvet, és mellékeltek hozzá egy levelet, amiben újfent gratuláltak ahhoz, hogy felvételt nyertem angol és kreatív írás szakra, és hozzátették azt is, hogy tehetséges diák révén biztosan kaptam még helyet máshová is, majd szépen elmesélték a díj történetét, mint egyfajta motivációt, illetve a végén elköszöntek, hogy bármelyik hely mellett döntsek is, sose hagyjam abba az olvasást. Nagyon kedves levél volt, és valószínűleg nem nekem írták személyesen, és nem csak engem hívtak tehetségesnek, hanem a szak valamennyi lehetséges tanulóját, de hát akkoris. Ez már egyfajta visszajelzés, hogy nem vagyok irreleváns megnyilvánulás a témában, meg hát, tudják hogyan csalogassanak embert az egyetemre. Ötletességből csillagos ötös.

Ezt azonban mi sem támaszthatja alá jobban, hogy a héten végre megkaptam a Wesminster újságíró szak interjújának az eredményét. Azt nem is meséltem el, hogy részt vettem egy interjún a University of the Arts London nevű suliban is. Nem tudtam hogyan készüljek, ők egy írást vagy egy általam olvasott sajtóterméket kértek, amit én természetesen megírtam, egy szerintem érdekesnek mondható témában, de az interjúra fogalmam sem volt hogyan készüljek. Beültettek mindenkit egy terembe majd bumm ment is a kérdezősködés. Miért újságíró szak, bla bla. Amire alap esetben teljesen könnyű válaszolni, nade nekem volt egy olyan problémám, amit mára valamelyest leküzdöttem, hogyha idegen emberek előtt kell angolul beszélnem, akkor könnyen zavarba jövök és össze-vissza hablatyolok, ha viszont megszokom az adott illetőt akkor már simán megy. Eléggé izgultam, és hát ami egy csoportos interjúnak a lényegét adja, vagyis, hogy beszélj többet, mint mindenki más, nem tudtam teljesíteni. Amikor megszólaltam is volt, hogy elakadtam és nem úgy tudtam befejezni a mondandómat, ahogyan szerettem volna. Nem teljesen úgy sikerült, ahogyan elképzeltem, igazából akkor még reménykedtem benne, hogy csak nem veszik az egészet teljesen komolyan, hiszen a szakot így is, úgy is meg kell tölteni emberekkel, akik ugyanúgy fognak tandíjat fizetni, és hát a suli is nagyon tetszett, szerettem volna a helyet, de hát ez tiszta Murphy szituáció volt: természetesen nem kaptam meg, mert akartam. Az elutasítást pont azon a szerdai reggelen kaptam meg, amikor a Wesminsterre igyekeztem, így hát az esélytelenek teljes nyugalmával indultam el: mit is veszíthetek alapon. Volt egy kis időm reggel, miután az interjút egy órára írták ki, összeírtam pár választ, az LCC-s interjú kérdések alapján, hozzácsaptam egy, a választásomat igazoló idézetet és azt olvasgattam a metrón odafele. Nem részletezném túlságosan, a lényeg az volt, hogy a hosszabb bevezető beszédnek követően az embernek elmúlt az izgalma, mire eljött a csoportos interjú ideje és így már simán ment minden. A helyzetet természetesen megkönnyítette, hogy az interjúztató kurzus vezető, illetve a másik csoportot interjúztató tanár is mind roppant közvetlen volt, és hát ami engem külön lenyűgözött, hogy mind  újságírók is. Illetve úgy mondanám, hogy inkább újságírók, mint tanárok és mi sem lehetne jobb, mint releváns, professzionális emberektől tanulni első kézből. Egy olyan embertől, aki tényleg tudja, miről beszél. Az interjú alatt a három legtöbbet beszélő ember közé tartoztam, még a londoni sajtóval, vagyis egy itteni újsággal kapcsolatban is volt érdekes hozzászólásom, értékelte az idézetet, illetve a válaszaimat, na meg hát a csoportban Én voltam az egyetlen, aki arra a kérdésre, hogy hol látom magam egy 10-15 éves távlaton belül, és, hogy melyek a karrier terveim, azt a választ adtam, hogy főszerkesztő szeretnék lenni. Sosem mondtam még ki kerek perec, de gondoltam, ha már lúd, legyen kövér és tényleg az igazat mondtam. Erre pedig azt felelte, mint egy, az interjút lezáró gondolatként, hogy ez nagyon jó, mert bár vannak emberek, akik azért jönnek az egyetemre, hogy mások történeteit mondhassák el később, és vannak olyanok is, akikben ennél több van, és más is érdekli őket. Azt hiszem, igen.

Több, mint két hétig várakoztam az eredményre, ami azért is vicces, mert a következő hét hétfőjét, illetve keddjét jelölték meg, mint válaszadási határidőt, azonban nem történt semmi. Ahogyan telt az idő egyre jobban pánikba estem. Mert hát a suli elég profinak tűnt, mármint sok sajtós ismeretséggel, kapoccsal, meg hát a tanárok, és hát kezdtem akarni ezt a helyet. Közben megnyugtattak vásárlók, mert azért van egy-kettő, akivel megvitattam ezt a helyzetet, hogy az nem baj, miután az elutasítások mennek ki általában először, hiszen azt rögtön tudják, hogy kit nem akarnak maguknak, és különben is hátravolt még két interjú, tehát gondoltam, hogy utána biztosan történik valami. Az elutasítások után a hátralévő emberek adják ki a szakon lévők számát. Amibe, mint csütörtök délután kiderült, beletartoztam Én is. Tehát már csak azt kell eldöntenem, hogy milyen sorrendet állítsak fel, Goldsmith kontra Westminster, kreatív írás kontra újságírás, de azt hiszem ez már eldőlt. Addig természetesen alszom még párat és át is rágom a döntést ezerszer, de számomra ez utóbbi egy olyan visszajelzés, hogy nem is lehet kérdés, melyiket válasszam. Mert bár a kreatív írás –angol szakleírásában is benne van, hogy számos publikációs lehetőség áll rendelkezésre a diploma megszerzése után, de az újságíró szak valami olyan pluszt adhat, amivel óriásit veszíthetnék, ha kihagynám. Meg hát, mindig is erre vágytam. És most végre itt van. Mi ez, ha nem életem egyik legnagyobb visszaigazolása?

Chamer Boglárka

#chamerboglárka #goldsmith #westminster #journalism #újságírás #creativewriting #english #kreatívírás #angol #siker #célok #álmok #akarat #töretlenhit #motiváció #önmegvalósítás #másikvilág #egyetem #visszaigazolás

[bogicoffeewriting-blog]

Kivándorlás egy önmegvalósító szemszögéből

Mindig is úgy gondoltam, hogy sokkal nehezebb dolga van egy olyan embernek, aki nem a megélhetés elől menekül el Magyarországról, hanem sokkal inkább karrierbeli kétségei miatt. Mert bizony ez a hányad is létezik. Aki határozott célokkal, elképzelésekkel lépi át Anglia határát. Méghozzá olyanokkal, amelyek odahaza nem tudtak gyökeret verni, ezért úgy gondolja, hogy elérkezett az idő más bakancsot húzni a túrához és változtatni egy picit az útvonalon. Kisebb pihenőt, kitérőt tenni. Ekkor esik a választása az Egyesült Királyságra.

Otthon, Magyarországon, a hazalátogatók elszórják a jobb élet morzsáinak lehetőségét az előtt a karrierista előtt, aki éppen zsákutcába kanyarodott és nem tudja merre tovább. Hogy itt majd minden jobbra fordul. Lesz ideje gondolkodni, pénzt gyűjteni. És különben is. Tapasztalatokat szerezni arról, hogyan is boldogulhat majd egymaga egy idegen ország berkei között. Közben pedig szépen halad majd előre az álmai útján, kirajzolódik előtte a cél, a lehetőségei és így tovább. Nos, ez azért messze nem ilyen egyszerű.

Minden negativitást félretéve, ez az ország kezdetben, de legalábbis az első egy évben biztosan megköveteli Tőled, hogy teljes erőbedobással dolgozz azon, hogy megszokj itt és elindítsd az életed. Nemcsak az egyre szigorodó szabályok miatt, hanem azért is, mert bár itt majd minden sarkon találhatsz munkát, mégis le kell tenned valamit az asztalra, hogy itt maradhass. (No meg Te azért mégiscsak egy idegen országból jöttél.) És, ha már itt maradtál, akkor legyen is látszatja. Szóval máris elveszik Tőled az időt a hétköznapok kihívásai és ember legyen a talpán, aki tud magának egy olyan időbeosztást, napirendet kreálni, majd ahhoz tartani is magát, ami megenged heti átlag 50 óra munkát és mellette még némi időt karrierjének tervezgetésére. Mindemellett még ugye legyen szociális életed és ne hanyagold el az otthoniakat sem. Bár szokták volt mondani, arra találsz időt, amire szeretnéd. Én kezdetben mégsem ezt éreztem.

Az első egy, másfél évben nagyon is fojtogató volt számomra ez az egész. Mert semmi sem történt. Illetve, de. Dolgoztam. Azonban ez elvett minden extravaganciát az életemből. Egy óriási időburokban lebegtem és azt éreztem, hogy nem haladok előre. Teltek a hetek, hónapok, de igazából mégsem haladt előre az életem. Haszontalannak éreztem magam. Ahogy visszanézek, csak azt tudom felmutatni, hogy dolgoztam. Sosem volt időm semmire. Sokszor azon gondolkodtam, lehet, hogy velem van a baj. Hogy ennek én mind nem tudok örülni. Hogy útálom és haza akarok menni. Hiszen a környezetemen nem láttam azt, hogy igénye lenne bármi másra, némi önmegvalósításra. Beérték azzal a napi, szükséges robottal, ami biztosította számukra a megélhetést és sosem panaszkodtak. Kezdtem azt hinni, hogy ez a normális, de egy idő után rájöttem, hogy mégsem tudom beletuszkolni magam a dolgozó nő szerepébe. Otthon persze megkaptam, hogy nekem nagy igényeim vannak, mert ragaszkodom a céljaimhoz. Mert nem engedek belőlük. „Neked ott kint biztosan jó, keresed a jó, angol fontot, akkor meg mi bajod..?” Persze. Mindenki csak a pénzig lát el, azt már nem látják, hogy mi van a backstage-ben.

A szerencsés hányadba tartoznak azok, akik miután kijöttek ebbe az országba az otthoni végzettségüknek megfelelően tudnak állást találni. Míg a döntő többség a vendéglátás egyéb szegleteibe kényszerül. Ami egyrészről azért szomorú, mert ez nem való mindenkinek. Ha váltani szeretne valaki egy bizonyos munkahelyről, valahol minden ugyanoda vezet vissza. A vendéglátáshoz. És akkor még azon a szinten közelítjük meg a témát, hogy az illető beszél angolul. Aki nem, annak sokkal korlátozottabbak a lehetőségei. Nem érzem azt, hogy sosem tudok ebbe bele tanulni, mert szerencsére gyorsan elsajátítom a szükséges ismereteket, de ez nem az Én világom. Az angliai munkáspályafutásom legutóbbi, s remélhetőleg legutolsó állomása után többé nem kell beleerőltetnem magam egy olyan szerepbe, amiben feszengve érzem magam. Ez egy olyan ébresztő volt számomra, ami után eldöntöttem: akármeddig kelljen is menetelnem, egyszer majd a magam főnöke leszek és megteremtek egy olyan valóságot, ahol a munka nem lesz munka többé, hiszen élvezettel csinálom minden percét. Én még hiszek benne, hogy van ilyen.

S ha majd felteszik nekem azt a kérdést, hogy Én mégis milyen világból jöttem, akkor azt tudom felelni, hogy egy olyanból, ahol az ismert fogalmak közé tartozik a megbecsültség és gyakran használt szó a köszönöm. Ahol az ember erőfeszítéseit díjazzák, és nem rúgnak bele akkor, amikor motivációra lenne szüksége. Nem kell megalázkodnia és hamis álarcot magára öltenie egy esetleges pozíció reményében, vagy a pénzért, hanem magát mindössze a munkájával kell bizonyítania. Azt gondolom, hogy akinek vannak tervei, álmai, céljai és látja magát a finish-ben, az nem tud végleg belenyugodni ilyen helyzetekbe. Ha tudja mi az élete missziója, nem képes rá. Nem tudja és nem is akarja hagyni, hogy ez az ország megváltoztassa. Hogy behódoljon pontosan azért, mert itt több pénzt kap, mint odahaza. Oké, félreértés ne essék, ez mind nagyon jó is tud lenni. Hogy az ember úgy tud vásárolni, hogy nem kell azt néznie, hogy mennyi pénz marad a kártyáján, mert tudja, hogy marad, és ha esetleg el is fogyna, ott van a megtakarítása. De azt érzi egy idő után, hogy a pénz nem feltétlenül mérvadó. Hogy nem elégíti ki. Már nem elég és nem boldog. Szerintem vannak még, akik osztják ezt a véleményt. Lehet, hogy az én utam kacskaringósabb, mint másé, és lehet, hogy a céljaimért egészen Angliáig kellett jönnöm (mert itt van meg hozzá a szükséges anyagi táptalaj),de akkor is sikerre viszem őket. Mondtam eddig és mindig is.

 Chamer Boglárka

#chamerboglárka #anglia #siker #álmok #célok #tervek #motiváció #önmegvalósítás #hit #london #egyesültkirályság #angliaimagyarok #boldogság #elégedettség #karrier

[bogicoffeewriting-blog]

A lélek útjain szárnyalva, - történet egy repülőről

Szélesre tárta az ablakot és mélyen magába szívta a friss, tüdejét is átható hideg levegőt. Majd jól megfázom megint - gondolta magában. Ennek ellenére csak állt, magába meredten és nézte azt. Kaparta a torkát. Képtelen volt levenni a szemét arról a látványról, ami fogadta. Fenyőfák, a természet őrei ölelték körbe a házat, nyújtottak számára védelmet. A Hold fénye meghitten ereszkedett le a fa ágaira. Az eső muzsikált csak halkan. Nem siette el, lassan hullott alá a felhőkből. Olyan idilli volt az egész. Kellemes érzéssel töltötte el a tudat, hogy otthonra talált. Simogatta belül. Mintha titkon azt érezte volna, hogy most boldog. Nagyon boldog. Képtelen volt szavakba önteni az érzést, ami igazából csak a felszínen csillogott. Mert akárhogyan is volt, akármennyire is rendben voltak körülötte a dolgok, a nap csak ideig-óráig időzött az égen. Néha felütötte a fejét a szivárvány, csak, hogy színt vigyen oda, ahol már mindent szétmart a rozsda, élettel töltse meg azt, de a malomban nem volt egyszerű a helyzet. Az Élet malmában. Ott, ahol a lelkeket őrölték. Ahol leszállópályára kényszerültek. Az Ő kisgépe is a hangár valamelyik zugában porosodott. Megesett ugyan, hogy olykor-olykor tett pár kört kint, de mintha valamilyen üzemhiba miatt folyton visszavonták volna a forgalomból. Új repülők kerültek a kifutóra. Praktikusabb modellek. S hogy miért történt mindez? Spóroltak-e az üzemanyaggal? Kevesebb volt a javítási költség? Vagy talán évekig elment volna anélkül, hogy egyáltalán szükség lett volna apróbb korrigáláson kívül másra? Vagy olyan pilóta vezette, aki mindenféle kitüntetésekkel rendelkezett és a legjobb lett volna a szakmájában? Nem tudni. Ő is Vágyott arra, hogy repülhessen. Kétszer olyan gyorsan, mindenkit maga mögött hagyva. Fele annyi üzemanyagot felhasználva, mégis akkora lángon égve, mint még soha senki más. Fent aztán akkor találkozhatna a többi csillaggal. Az Ő motorját az elszántság, az alázat és az akarat hajtotta. Ő sajnos többször került a műhelybe, belső égésű motorja többször is meghibásodott, zárlatos lett. Már-már végzetesnek tűnő galibák is bekövetkeztek, már-már a kuka mellé is száműzték volna, azonban valami csoda folytán mindig sikerült életet lehelni a masinába. Így aztán folyt minden tovább a maga medrében. Olyankor vagy megint tehetett pár kört és kiereszthette a megfáradt gőzt, vagy mehetett újfent a sarokba. Az volt a furcsa, hogy az emberek ideig-óráig örültek neki. Aztán mindig jött egy jobb, másabb, tetszetősebb, netán a legfelszereltebb, a legújabb technikai vívmányoknak megfelelő alkatrészekkel rendelkező darab. Később újfent rá irányult a figyelem, a „régire”, a „nagy utat megtett járgányra”, és nem értette, hogy miért esett ki akkor a figyelem középpontjából. Teltek és múltak így a napok, hetek. Próbálta elfogadni mindazt, ami körülötte történt, végtelen nyugalommal. Sejtése sem volt mindennek okáról, hiszen vehemens természetének következtében erre kifutóra való lépése óta nem sok alkalommal volt példa. Tudta és tiszta szívből hitt benne, hogy megbecsülik azt, hogy ezzel a társasággal repül. Mert bár mehetne máshová, és őt is helyettesíthetnék kis ficsúroknak tűnő, ámbár ambiciózus természettel rendelkező pilótával rendelkező gépek is. Akikkel bármilyen üzemanyagot meg lehetne etetni. Ennek ellenére azonban mégsem tudott elmenni. Buzgott benne a bizonyítási vágy, meg akarta mutatni az őt alábecsülő embereknek, hogy márpedig ha elhatároz valamit, igenis képes addig menni, amíg valósággá nem változtatja azt. Nincs az a fal, nehézség, ember, amin kitartással, a saját magadba fektetett hittel, meggyőződéssel nem lehetne túljutni, átugrani, más, kedvezőbb irányba terelni. Olyan ez, mintha valamilyen megfoghatatlan, láthatatlan dologban hinnél. Abban, amit csak Te érzel, viszont mindenki más is látja, ahogy egyre inkább kibontakozik, majd ölt testet. Mert minden csak idő és viszonyítás kérdése. És a töretlen hité. Értékelni azt, ami eddig megvalósult, és látni mindazt, amit még csak a jövő rejt. Szívvel-lélekkel hinni abban, hogy jobb sorsra vagyunk érdemesek, és megérdemeljük mindazt, amit álmokként dédelgetünk. Ezzel a szent meggyőződéssel csukta be az ablakot, hiszen Ő már tudta, hogy hinni mindig, mindig érdemes.

Chamer Boglárka

#chamer boglárka #writer #lélek #hit #siker #célok #álmok #akarat #repülő #élet #kudarc #magány #szomorúság #boldogság #öröm #magabiztosság #töretlenhit #önmegvalósítás

[bogicoffeewriting-blog]

Short story about Humanity

Gondoltam, megosztom Veletek az egyetemre beküldött kreatív beadandók egyikét, ami szerintem nem sikerült rosszul, egy történetet az emberségről.

Human had three best friends called: Love, Care and Respect. She took care of all of them as treasures, kept them safe, nurtured them for many years. Then suddenly something has changed. Something new has come into the picture. The name was unknown as well before, it was: Compulsion to conform. The roles, the prioritization swapped and Human’s days were influenced by Compulsion to conform. However, they were not always in a good relationship. Compulsion to conform used to hang out with Society, who tried to encourage Human to neglect her best friends. Human decided to listen to Compulsion to conform, who said if she was going to do that way she was going to get on well with Society, and could meet Society’s friend called Popularity. As the time passed by, Human didn’t look after Love, Care and Respect. She vaguely remembered them, but she was not alone. Thanks to the new friendship with Compulsion to conform and Society, had more friends than she could ever imagine. There was Jealousy, Selfishness, Judge among many others. She didn’t need the old ones anymore, who tried to look after her. Human’s new best friends let her do everything what she ever wanted. No limits, she could think only about herself. To celebrate each other, they organised a big party. The biggest party so far in town. Human met Money and straight away fell in love with him. The romance was fabulous, the nicest one that you could just ever see. Money ensured everything for Human. They bought a nice house, a new car, lots of clothes, jewellery and they travelled all across the world. Human always went shopping with her new boyfriend, she didn’t need to ask for anything. Always got every fancy thing that came up to her mind. They had a nice, quality time together. Despite all of these amazing moments spent together, Human started to miss something, she was not herself. As Money always worked to provide all the nicest and most fashionable things to Human, she started to spend more and more time alone. Society, Compulsion to conform and the others didn’t call her anymore. They didn’t celebrate each other in parties, everybody had their own life. Human was thinking of the old times she shared with Love, Care and Respect. They always had fun no matter what they did. Sometimes they were just watching the sky or stars, had a nice walk in the sunshine or had a big talk until dawn. They never got bored with each other. They made each other laugh and happy. How could Human let them disappear? She needed to do something urgently. As she walked through the street she found them immediately. They were sitting under a tree and staring the sky sadly. As Human saw the figures, her heart was filled with love. She didn’t feel empty anymore. When they saw Human was coming, their face turned bright and ran into each other’s arms. They were whole again. Human realized the importance of having them close as her best friends and understood what was important in life. Who would need superficial pleasure compared to happiness from the depth of her heart? In the end they gave a heart to her. Furthermore, they gave her Humanity and it was important. More than anything.

Chamer Boglárka

#chamerboglárka #shortstory #elbeszélés #történet #humanity #emberség #irigység #boldogság #pénz #siker #csillogás #hírnév #öröm #szív #lélek #hit #tisztelet #törődés #megfelelésikényszer

[bogicoffeewriting-blog]

Életem aranyigazságai

Life coaching a hétköznapokban

Azt hiszem, ahogy egyre inkább magamba zárkózom, egy bizonyos szinten úgy fordulok jobban a spirituális dolgok, a lélek témaköre köré. Meg tanultam hinni magamban és abban, hogy minden véletlen okkal történik meg akkor, amikor meg kell, viszont vannak napok, általában a hét fele ekképpen telik, amikor meg kell makacsolnom magam. Mert nehéz. Nehéz felkelni és menni, megint ugyanazt csinálni, hasznavehetetlennek érezni magam, számomra lélekromboló munkát végezni. Mert egyszerűen tudom, hogy sokkal többre vagyok képes. Nehéz megmakacsolni magam, hogy ténylegesen dolgozzak, és ne próbáljam meg olykor ellébecolni az időt, de akárhogy is nézzük az egy helyben való kávéfőzés napi 8-9-10 órában iszonyatosan fárasztó tud lenni.

Néha nehéz kedvesnek lenni az emberekhez, eltűrni, hogy bár egy bankban dolgoznak igenis roppant primitívek tudnak lenni olykor és ezt természetesen rajtam vezetik le, mert akárhogy is nézzük, Én vagyok a hülye, aki nem érti az Ő viselkedésüket. Nem velük van a baj. Néha, amikor épp nincs elég személyzet nehéz a kollégákat is tolerálni, vagyis tolerálnunk egymást, mert mind elfáradunk, és olykor szinte megfeszülök, és csak úgy hazaszaladnék, hogy most már aztán elég. Nem esik jól megszólalni, legszívesebben ignorálnám az embereket egész nap. De valami mindig visszatart, és azt mondja, hogy nem lehetek meggondolatlan. Más is csinálja. Másnak is van lélekromboló munkája, ami fárasztja, nem csak nekem. És, hogy mindig minden eljön, de a maga idejében. És most akármennyire is nem értem miért, de pontosan azt kapom, amit kapnom kell. Meg hát azért sokkal könnyebb volt bejönni mostanában, hiszen tudom, hogy velem hamarosan más fog történni. Már nem ez lesz a leglényegesebb dolog az életemben.

Nem is olyan régen elkezdtem összeírni azokat a gondolatokat, idézeteket, amik sokszor eszembe jutnak az ilyen degradáló napok során. Amikor mérges lennék és éppen elpattanna a húr, netán olyat mondanék, amire abszolút nem lennék büszke és biztosan megbánnám mihelyst kijön a számon. Megpróbálom elmormolni magamban, vagy néha a legváratlanabb pillanatokban valahogy eszembe jutnak. Egy pár hete elkezdtem olvasni Elizabeth Gilbert Big Magic című könyvét, ami sokat segít, de erre egy másik bejegyzésben szeretnék majd kitérni. Egyszerűen zseniális a könyv, talán ez minden idők legjobb kreatív életről szóló könyve, a kreatív emberek bibliája. Ezt olvasom a metrón reggelente és hazafelé, amikor éppen nem csukódik le a szemem és meg kell mondjam, hogy rengeteg erőt ad. Segít egy olyan ember tapasztalatait olvasni, aki ugyanúgy végigjárta az utat, hasonlót, mint Én vagy bárki más, tudja milyen sok évig hiába csinálni valamit, nem elismertnek lenni, más kajájától bűzleni egy hosszú nap után, de ennek ellenére mégis menni és csinálni és így tovább, amikor a siker egyáltalán nem értetődik magától, vagy csak úgy, a magunk örömére csinálni valamit. Szóval, elöljáróban, ezt a könyvet már most ajánlom mindenkinek.

A bölcsességek listájának élén Brian Tracy idézete áll.

Nobody makes you angry. You decide to use anger as a response: ami nélkül egyszerűen nem múlhat el nap. Számomra pontosan azért, mert olykor nehéz a dühömet, a haragomat kontrollálni és bármennyire is szeretném, nem tudok mindig tízig, húszig, harmincig elszámolni és lényegében megmagyarázni magamnak, hogy a világ nem esküdött ellenem össze, hanem szimplán csak elfoglaltak az emberek. Nem ignorál mindenki, a barátaim szeretnek, és nem vagyok fölösleges és, hogy valójában a harag csak egy ideiglenes állapot és mindig van választási lehetőség arra, hogy hogyan reagáljunk le egy helyzetet. Egyszerűen kívülről látni és megkérdezni magamtól, hogy most tényleg joggal haragudtál-e meg mindenkire? Milyen okokat tudsz felsorolni? Valóban úgy értette-e x és y amit mondott, ahogyan és ami miatt Te most őrjöngsz? Mindig mi döntjük el, hogy hogyan válaszolunk az adott helyzetre és milyen üzenetet szeretnénk sugározni. Ha pedig valaki primitív megnyilvánulása húz fel, akkor megmagyarázni magamnak, hogy annak a személynek valójában már most rosszabb, mint nekem, mert ez a fajta viselkedés rengeteg mindenben gátolhatja az élete során és sok problémája lehet ebből adódóan. Amit természetesen nem az én feladatom megoldani.

Everyone you meet is fighting a battle you know nothing about. Be kind. Always: Ez az, ahogy általában meg kell közelítsünk egy helyzetet. Tapasztalatok is mutatják, hogy mindig mindenkinek van oka arra, hogy úgy viselkedjen, ahogy, de általában ezek a felszín alatt rejtőznek. Legtöbbször ezek valóban csaták, amelyeket épp vívnak, magukkal, vagy az élettel, vagy egyszerűbb hétköznapi problémák és ilyenkor a legkevesebb, amit megtehetünk, hogy kedvesen toleráljuk az illetőt. Ez persze nem a végleges megoldás, hiszen a problémáinkat nem vihetjük mindig mindenhová magunkkal, különben elég hamar mentális problémáink lennének és nem várhatjuk el folyton, hogy minket ezért mások mindig elfogadjanak, mert épp problémákkal küzdönk. De ami ennek a gondolatnak a lényege akar lenni, hogy sose ítéljünk el elsőre valakit, hiszen nagyon egyszerűen megfogalmazva a zord álarc mögött érző szív is lakozhat, amit sokszor egyszerűbb elrejteni.

Ehhez a gondolatmenethez nagyon is jól kapcsolódik a kövekező: Ahogy az emberek bánnak veled, az az ő karmájuk. Ahogy Te reagálsz, az a Te karmád. Nem tudom ki mennyire hisz a karmában, mint jelenségben, hogy ugyebár nemes egyszerűséggel, de azt kapod, amit adsz. Mindig minden helyzetből csak annyit tudsz profitálni, amennyi energiát belefektettél, amennyi hittel viszonyultál az álmaidhoz, céljaidhoz, amennyi munka áll mögötte és ez éppúgy igaz az emberekkel való kapcsolataidra is. Visszatérve a primitív helyzetekhez, számomra nagyon jól működik a következő gondolat. Amikor állásinterjúra érkeztem a jelenlegi munkahelyemre, volt egy mondat, ami elhangzott a manager beszédében és bennem a mai napig megmaradt, alkalmazható bármilyen szituációban. 

Kill the people with kindness. Amikor azt látod, hogy valaki mérges, fáradt és ezt vezetné le rajtad, semmi baj, de Te maradj higgadt. Sokszor adódott ilyen helyzet az elmúlt fél év alatt és erre rendkívül jó a customer service, mint terület, hogy odasétált hozzám egy vásárló, talán éppen akkor ébredezett, rossz napjai voltak, sok volt a munkája, stb, bármi is okozta a dühét, de az okozott neki örömet, hogy akkor belém tudjon kötni, esetleg kiabálhasson, követelőzhessen, visszadobja az italt, hogy csináljam meg neki újra, olyan stílusban szólt, mintha egy kutya ugatna stb. Ilyenkor mindig megpróbáltam visszafordítani az adott helyzetet és azt mondani neki, hogy semmi baj. Megcsinálnom. Itt van, parancsoljon. Adhatok még mást is? Egy papírtáskát? Mindent belepakolok, adja csak ide. Mosolyogtam rá, kedvesen és türelemmel beszéltem hozzá, annyira higgadtan, hogy a végén már Ő szégyellte el magát a viselkedéséért és később, amikor újra odajött hozzám már mosolyogva köszönt és kérdezte meg hogy vagyok és így tovább. Ezek nagyon egyszerű helyzetek, de tényleg igaz, hogy minden helyzetet fordíthatunk a saját magunk javára és sokszor le lehet rendezni úgymond az embereket, ha kedvesen bánunk velük. A többi meg már legyen az Ő bajuk, mi teljesítettük a karma ránk eső részét.

Chamer Boglárka

#karma #hétköznapok #siker #kudarc #motiváció #chamerboglárka #kedvesség #kindness #alázat #hit #elizabethgilbert #bigmagic #írás #writer #writing #briantracy #nehézség #akarat #success #lifecoaching

[bogicoffeewriting-blog]

Életem aranyigazságai

Az egyetemi jelentkezés útvesztőiben

Elnézést szeretnék kérni, nem mostanában volt, hogy utoljára erre jártam. Ha jól emlékszem, éppen két hete. De milyen jó érzés is gépelni és word-be önteni a szavakat, magyarul. Végre. Az anyanyelvemen. Hogy miért is mondom ezt? Az elmúlt egy hónap tanulságainak egyfajta konklúziójaként, ugyanis az egyetemi jelentkezéshez szükséges angol kreatív írás beadandókon dolgoztam és mindjárt szögezzünk is le valamit az elején: a magyar egy csodálatos nyelv. Olyan lenyűgözően páratlan, kifejezésekben és szókincsben gazdag leíró nyelv, amit nem lehet egy idegen nyelvre leredukálni. Hiába próbálnánk. És ez számomra volt rossz érzés. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.

Meséltem ugyebár, hogy úgy döntöttem életem eddigi legkeményebb dióját próbálom feltörni: jelentkeztem Angliába egyetemre. Én mindjárt ki is választottam azokat a szakokat érdeklődésemnek megfelelően, ami egy nem anyanyelvi számára, azért valljuk be, nehézségekkel járhat. Így esett a választásom kreatív írás, újságírás, illetve angol szakokra. Eleinte még azt hittem, hogy a felvételi egy igen nehéz dolog, miután számomra bármilyen döntés az, egyszerűen képtelen vagyok valami mellett határozottan letenni a voksomat és azt mondani: igen, én ezt akarom. Azt már tudtam, hogy melyik egyetemre szeretnék pontosan jelentkezni, na de miután itt öt szakot jelölhet meg az ember lánya a jelentkezési összegért, ki kellett választanom, hogy mi legyen a többi, az úgymond „tartalék”. Később pontosan ezek a tartalékok nehezítették meg a napjaimat, de félreértés ne essék. Roppant hálás vagyok ezért a leckéért, miután ha nem próbálom ki, sosem fogom megtudni, hogy meddig juthatok el.  Illetve, hogy mindig mindent lehet teljesíteni, csak hinned kell magadban.

Ez nem valami maszlag, amit most szedtem egy idézetes oldalról, hanem a saját tapasztalataimnak az összegzése. Január elején megkaptam a Wesminter egyetem kreatív írás beadandóit, 3 műfajban kértek írásokat és hát az első sokk után neki is láttam. Valóban nehezített pálya volt az enyém, miután az én összes eddigi írásbeli megnyilvánulásom magyar nyelven volt/van, még a minőségi fordítás is időt vett volna igénybe. Szóval inkább elkezdtem írni az egyik blog regényem angolul, majd egy történetet. A short story-ra elég büszke vagyok, miután egy hirtelen ötlet pattant ki a fejemből és nagyjából két óra leforgása alatt írtam meg és egyszerű szókincséből kifolyólag pontosan ezért lett ütős. A mondanivalója pontosan az, amit Én többek között szeretnék képviselni, vagy hát próbálok is, az az, hogy minden emberi érték fontosabb bármilyen anyagi jellegűnél. Az ember nem lehet teljesen önmaga, vagy boldog, mert minden materiális dolognál fontosabb az ember lelke, hosszútávon azt ugyebár nem vásárolhatja meg pénzzel.

Az még rendben is ment, én próbáltam képességeimhez mérten teljesíteni a feladat rám eső részét, de hát verset, éppúgy, mint színdarabot sem írtam még soha, magyarul sem, tehát ez alapból kiesett a körből. Majd a rá következő hétfőn jött az újabb levél a Goldsmith egyetemtől, akik szintén két hét határidővel kértek 10 oldal kreatív írást, hogy eltudják bírálni, odaillek-e a szakra, avagy sem. Itt már gondoltam, hogy lesznek bajok, de valahogy bíztam magamban, hogy megcsinálom. Eddig egyébként minden kétes helyzetben átjárt a nyugalom, a tudom, hogy úgyis megcsinálom valahogyan érzés. Ők említették is, hogy lényegében bármilyen korábbi írást felhasználhatok a portfólióhoz, de én ebben az esetben is ott voltam, ahol a part szakad, miután minden korábbi írásom magyar nyelven született meg. Itt már gondoltam szükséges pár nap szabadságot is kérni, pontosabban egy hétig voltam itthon, összességében 9 napon át dolgoztam rajta. De számomra kiábrándító tapasztalat volt. Bár valószínű, hogy azért állítom ezt, mert még sok dolog van, amin dolgoznom kell az angollal kapcsolatban.

Miután a nyelvtanom nem a legerősebb, mindig kellett egy anyanyelvű ember vagy angolban jobban jártas személy, aki leellenőrzi és kijavítja az esetleges hibákat, akitől kérdezni tudtam a fordítás pontossága miatt és így tovább, de eléggé bántott, hogy akármennyire is megfeszülök, nem tudok érdekes lenni angolul. Én is éreztem, hogy a Nina fejezetek nem elég jók, nem elég ütősek a párbeszédek, egyszerűen nem úgy jön át. Tényleg hasznos lenne ilyet tanulni, vagy egy szerkesztővel együtt dolgozni, mert a regényírás egyáltalán nem annyiból áll, hogy valaki fogja magát és leül, mondván akkor Ő most ír egy regényt és azt minden megy magától. Magyarul is nehéz felépíteni egy regényt, de ami nekem nehézséget okozott az a párbeszéd volt. Mert korábban nem jutottam túl ezen a falon, vagy még az, hogy hogyan láttasson egy író több személy szemszögéből egy adott cselekményt. Hogyan tudjon egy író több személy életével egyszerre haladni változatosan egy regényen át, fordulat is legyen benne, olyan dolog, ami egyértelmű a történet alatt, de mégis lesz benne meglepetés, majd végkifejlet stb. Szóval, ez az egész baromira nem egyszerű.

Egy idegen nyelven pedig pláne nem. Eredhet ez abból is, hogy én nem beszélem anyanyelvi szinten az angolt, de azért nem rosszul, viszont ettől függetlenül is mondhatom, hogy a szófordulatok, szólások, nem feltétlenül úgy léteznek az angolban, ahogy azt mi használjuk, van amit nagyon egyszerűen lehet lefordítani, és akkor már számomra nem úgy jön át a dolog, nem úgy szerettem volna közölni stb. Kicsit úgy éreztem,hogy akkor Én most felsültem, mint író, nem tudok írni vagy hiteltelen vagyok, de rájöttem, hogy Én nem feltétlenül angol író szeretnék lenni és pontosan azért, mert angolul nehéz volt, most már itt lesz az ideje magyarul elkezdenem írni. A könyvem. Mindig is azt hittem, hogy a nagy ötlet egyszerre pattan ki az ember fejéből, de nem. Eleinte mindig erőltetni kell egy kicsit, hogy minél jobban körvonalazódjon az egész, és minél inkább tolod magad előre, annál inkább jutsz át az olyan akadályokon, mint párbeszéd, leíró részek, mi lényeges mi nem, stb, így jön a gyakorlat. Bármi, amiről azt hinnéd, hogy nehéz, nem sikerülhet, valójában nem teljesen az. Mindent el kell valahol kezdeni és utána formát önt az egész. És a végén mindig minden úgy alakul, hogy számunkra kedvező és jó legyen.

Beadtam ugyan a kért 10 oldalt, de egyáltalán nem vagyok vele megelégedve, viszont megbocsájtottam magamnak, hogy nem úgy teljesítettem, ahogyan azt magamhoz képest szerettem volna, miután, ha nem próbálom meg, sosem fogom tudni, hogy milyen szinten vagyok most, mennyire menne ez az egész. Kacérkodtam az angol irodalom és nyelv szakkal, illetve az angol nyelv és nyelvészettel, amikre végül nem adtam be a jelentkezésem, de kaptam rá választási lehetőséget az érettségijeim alapján, hogy hová szeretnék majd helyet kapni, miután a Westminster kreatív írás szakáról telítettség alapján elutasítottak, és bár hátra van még két újságíró szakos interjú, úgy néz ki, hogy véletlenek nem léteznek. 

Chamer Boglárka

#egyetem #anglia #kreatív írás #siker #alázat #kudarc #angol #írás #regény #london #magyar #szókincs #hit #motiváció #kávé #újságírás #könyvírás #könyvek #szerkesztés

[bogicoffeewriting-blog]

Happy Friday

[bogicoffeewriting-blog]

Wisdom of the day

[bogicoffeewriting-blog]

Életem aranyigazságai

Tündérmese

Mennyire különös, ahogy minden mindennel összefügg. Amikor hiábavalónak érzed a sokévnyi ingyen munkát és tapasztalatszerzést, holott valójában minden összefügg a céloddal, vagy azt hiszed, hogy a sors megfeledkezett rólad. Nem. Mindig minden beérik. A kérdés az akaraton múlik és talán leginkább az alázaton. Képes vagy-e bármikor időt szánni arra a dologra, ami örömet okoz Neked. Legyél fáradt, kimerült, éppen rosszkedvű, de tudod, hogy ez lesz az, ami megadja azt a pluszt, hogy legyen kedved kikászálódni az ágyból és menni. Aznap is. Vívni a csatákat a sokszor primitív és együgyű emberekkel. Nehéz nem belesüppedni ebbe a szürke maszlagba, amit nemes egyszerűséggel csak hétköznapnak hívunk, de ha egyre inkább erősödik benned az érzés, hogy valami nem jó, nem vagy oda való, akkor a végére kell járnod és megváltoztatni a szürkét és kedved szerint kiszínezni azt. Ne legyél elkeseredett azért, mert most még csak dolgozol, dolgozol egy olyan helyen, ami úgy gondolod, hogy nem képességeidnek megfelelő, nem Neked való, éppen ezért kicsit mindig olyan, mintha meg kellene alázkodnod és mindennap rávenni magad, hogy igenis le fogom tudni a mai napot is. Ahol nem vagy boldog. De természetesen nem teszed hiába. 

Hogy miért mondom megint el ezeket és ismétlem magam? Ha olvastátok a többi Életem Aranyigazságai bejegyzést is, akkor a jubileumi postomban, de úgy a többi korábbiban is elmesélem, hogy szerintem az Én életutam sem volt teljesen átlagos. 23 éves leszek márciusban és 15 éves korom körül tudtam megfogalmazni azt magamban, hogy írással szeretnék foglalkozni az életem során. Kerestem ugyebár a lehetőségeket, így kerültem el a középsuli újságírócsapatához is, ahol a helyi lapba nyerhettünk publikálási lehetőséget több héten át. A Cicero Könyvkiadóhoz, azon belül is a Meg Cabot Fan Club-hoz, ahol szintén versenyek keretében mérhettük össze tudásunkat, s ahol egy ilyen verseny által nyílt lehetőségem interjút készíteni Leiner Laurával, a Szent Johanna Gimi című könyvek szerzőjével, ami a Zsiráf nevű diákmagazinban jelent meg. A két éves szombathelyi OKJ-s képzésem kapcsán szakmai gyakorlatok révén elkerültem helyi lapokhoz, weboldalhoz, mindeközben már mentek saját blogos projektek – csak úgy, önmagam boldogítására, és az iskolai újság is 2 évig. Ezek után már jött a Nesze!szeres korszak, ami hellyel-közzel két és fél éve tart. Írok, ahogy az időm megengedi. 

Számomra tavaly ősszel jött el az az időszak, amikor úgy éreztem, hogy egyszerűen megrekedtem. Nem érzem jól magam a bőrömben, depressziós vagyok, lehúz a tudat, hogy ennyi az életem és nem jutok előre. Mikor történik már valami? Kérdeztem folyton magamtól. Mindig olyan területeken jutottam előre, ahol eszem ágában sem volt, customer service egyéb területei. Két év úgy telt el az életemben, hogy arra a kérdése, hogy „És mi mindent csinálsz Londonban?” csak annyit tudtam felelni, hogy dolgozom. Eljutottam egy olyan szintre, amikor már az alvás és a mosás is önmagában véve boldoggá tudott tenni és ebből bizony nehéz volt kilépni. Tavaly júliusban kezdtem el dolgozni a jelenlegi munkahelyemen, ami finoman fogalmazva is elég fárasztó. Hiába dolgozunk hétfőtől péntekig, reggeltől ötig, fél hatig, egy elég nagy irodaházban szolgálunk fel kávét, és hát nem kevés az ember. Itt már elég erősen mardosott az érzés, hogy valami k*vára nem jó. Lemerült a szervezetem, folyton fáradt és nyűgös voltam, rám jött az utálom a világot érzés, amikor senki sem tudott olyat mondani amivel ne bosszantott volna fel, egyszerűen minden irritált. Alapjában véve nem vagyok egy egyszerű személyiség, de ez volt talán így egy mélypont, ahol kijött az addigi Londonban töltött idő. És mintegy kiútként érkezett a lehetőség: jelentkezzek egyetemre.

Egyre elszántabban hiszek abban, hogy bizonyos emberek akkor érkeznek az életünkbe, amikor segíteniük kell, terelni bennünket. Még nyár közepén kezdődött ez, amikor is egy ember, Dóri barátnőm szegezte nekem azt a mondatot, hogy „Szerintem Neked egyetemre kellene menned, majd Én segítek..” És hasonló megerősítések jöttek másoktól is. Nem szoktam segítséget kérni senkitől, de ha éppen kétségeim merültek fel, kétes helyzetek, mindig érkezett egy személy, aki arra a kérdésre, helyzetre tudott éppen megoldással szolgálni. Egyre közelebb került a jelentkezési határidő, és hát, beadtam. Újságírás, Angol és Kreatív írás szakokra. Nem hittem volna, de két egyetem újságírás szakára már behívtak interjúra, kreatív írás szakra pedig épp a minap, csütörtökön küldtem el a beadandóimat. Megadott műfajok közül kellett választani: novella, színdarab, elbeszélő történet, vers, stb. A lényeg a lényeg, hogy korábban nem nyilvánultam meg angolul és hát egyébként baromira nem egyszerű. Annyira bennem van a magyaros fogalmazási stílus, hogy mindent a saját stílusom alapján szeretnék leírni, és biztos sem vagyok benne, hogy Ők egyébként használnak-e így kifejezéseket. 

Amikor megkaptam a feladatokat először csak nevettem egyet és nyugtattam magam, hogy persze, hogy megcsinálom, még akkor is, ha minderre csupán két hetem van. Másnap azért már eltörött a mécses és azért zokogtam, hogy biztos, hogy képes leszek-e Én ezt a lécet is átugrani? Hogyan írjak regényfejezetet angolul, mikor magyarul is alig jutok túl egy értelmes párbeszéden? Aztán elkapott a nyugodtság érzése, a „Ne izgulj, úgyis minden úgy fog történni, hogy Neked jó legyen” érzés. És valóban így történt. És bár a határidő most pénteken volt és nekem egészen hétfőig még ötletem sem volt short story-a, írtam egyet az emberségről, és a regény fejezetem is megállta a lábát valahogyan. Nem a legtökéletesebb, de voltak bizonyos karakter határok, ami miatt olyan nagyot nem lehetett dobbantani, de akkor is írtam valamit. Ha nem sikerül, Én már magamat akkor is legyőztem egy ponton, mert megcsináltam. Az első angol megnyilvánulásaim egyike. A két interjúnak pedig azért örülök, mert a jelentkezéshez szükséges motivációs levélben nagyjából elmeséltem, hogy mi mindent csináltam eddig, és kiválasztottak. Nem automatikusan hívnak be interjúra, hanem kiválasztanak. És számomra ez egy óriási elismerés egy idegen országban. Hogy kiválasztott vagyok. Nem szeretnék előre inni a medve bőrére, de lehet, hogy az a közel s tova 8 év, amit Én az útkeresésemmel töltöttem, most beérik. Pont akkor, amikor azt hihetném, hogy a sors már megfeledkezett rólam. Mert tényleg semmi sem lehetetlen, csak akarni kell és hinni abban, hogy jobb sorsra vagy érdemes.

Chamer Boglárka

#chamerboglárka #siker #success #egyetem #hit #önismeret #alázat #célok #tervek #akarat #töretlenhit #önmegvalósítás #küzdés #neaddfel #nincslehetetlen #írás #külföld #sors

[bogicoffeewriting-blog]

Életem aranyigazságai

Amit 2015-ben tanultam

Ha eseményekben nem is, 2015 tanulságokban igen gazdag év volt. Nehéz ugyebár változásra állítani, programozni a fejünket, majd ha meg is történt, észrevenni a jeleket és azt a gyakorlatba ültetni. Ez a folyamat még jelen pillanatban is zajlik, mert még mindig akadnak tényezők, amiken uralkodnom kell, hogy még hatékonyabban működjenek, de nem zártam rossz évet tavaly sem! Összeszedtem pár gondolatot a tavalyi postokból, mik is azok a dolgok, amiket az emberektől tanultam a tavalyi év során.

·         Nem minden harc az Én harcom. Nem kell mindig mindenkinek segítenem, megmondanom, hogy mit hogyan csináljon, valamilyen irányba terelni az életét. Ennek következtében mások kishitű, primitív csatározásaiban sem kell részt vennem. Nekem csak azt kell tudnom, hogy hová tartok és ennek tükrében ignorálni a történéseket. Azt észrevenni, ami nekem kell és hasznos, a többit pedig kizárni a figyelem zónából. Pontosan ettől nyomja kevesebb teher a vállam, mert nem kell mindig mindent útfélen megoldanom, korrigálnom.

·         Minden, ami a múltban történt és még megoldásra váró feladat, az visszatér az életünkbe. Ha még nem tanultuk meg azt a bizonyos leckét csak görgetjük magunk előtt az úton, legyen szó egy személyről, lelki folyamatról újabb emberek, lehetőségek, leckék képében visszatér az életünkbe. Egészen addig, amíg meg nem tanuljuk, hogyan bánjunk el a szituációval. 

·         Amikor már szinte már a maradék idegszálaimon táncolok és mardos a kétségbeesés vagy a stressz, jönnek a képtelenebbnél képtelenebb helyzetek, százával és ezrével és igen is bizonyítanom kell, s lehet, hogy akkor éppen úgy érzem, hogy ez az eddigi legnehezebb. Nincs kizárva, hogy az. London mindig feladja a leckét, de nem küld el egy helyre anélkül, hogy ne akarna tanítani valamit. Acélozza a lelket és a kitartást is egyaránt. Én ennek ellenére azonban szeretem, ahogyan megtanít arra, hogy a pillanatnyi bizonytalanságon és kétes helyzeteken igen is felül lehet emelkedni, és az ember minden egyes nap elteltével legyőzheti, vagy újra felépítheti önmagát. Ami pedig, minden anyagi javaktól függetlenül, talán a legfontosabb.

·         A következő lecke a kilátástalanság és a reményvesztettség útvesztőjében a motiváció. Találd meg azt a dolgot, amibe akkor is tudsz kapaszkodni, amikor egyébként abszolút minden elviselhetetlen. Ami a leginkább előrelendít abban, hogy kilábalj az adott helyzetből. Minden, számunkra esetleg kevésbé élvezetes tevékenység (ami egyébként célunk elérése érdekében történik) gyümölcse beérik. Előbb, vagy utóbb, de akkor is.

·         Mindig egy olyan lépcsőfokra tudok éppen felkapaszkodni, amire szükségem van ahhoz, hogy tovább fejlődhessek. Ebből következik, hogy bármilyen helyzetben is vagy, ne feledd: lehet, hogy igazából ebben a pillanatban nem úgy érzed, de most valójában pont azt kapod, amire szükséged van. Ha negatívat, akkor azért, mert ilyen rezgéseket küldtél és semmilyen lépést nem tettél a célod felé. Amennyiben, ha a visszajelzések pozitívak, akkor se telj el magadtól, hiszen mindenhonnan van feljebb és egyik lépcsőfok sem egyenlő a magassággal.

·         Amikor esetlegesen nem tolerálnak bennünket, nem fogadnak el úgy, ahogyan vagyunk, rádöbbenhetünk: de hiszen ez vagyok Én. A hibáimmal, egyenlőtlenségeimmel együtt fogadom el és szeretem önmagam. Tisztában vagyok velük, és próbálok dolgozni a megváltoztathatón, de számomra így kerek minden. Tükörbe merek nézni, kiállok a világ elé, hiszen tudom, hogy az, aki nem tud és képes elfogadni, tolerálni úgy, ahogy vagyok, az valaki egészen más valakit keresett eddig, nem engem. Nem engem akart látni. Így, amikor belelátott a tükörbe, elfordult, mert Ő nem ezt akarta.  Nagyon jó érzés kimondani és tudatában lenni ennek a dolognak. Bogi vagyok, ezekkel a tulajdonságokkal együtt. Nyilván vannak nem szükségesek is, de alapvetően ez vagyok és leszek Én. Örülök a nehéz pillanataimnak, mert be tudom őket határolni, vagy a boldogságomnak, bármeddig tartson is.

·         Minden helyzetben csak és kizárólag magadra számíthatsz. Ne akard másra hárítani a megoldás keresését, mindig akarj mindennek elébe és utána járni. Az élet diktálta tempó sokszor elég irgalmatlan, légy Te a gyorsabb. Azt a bizonyos döntést a végén csak és kizárólag Te hozhatod meg, így, hogy igent vagy nemet mondasz-e egy adott szituációra is teljes mértékben a Te felelősséged.

·         Eső után mindig jön a szivárvány, rossz, ínségesebb időszakok után mindig jó következik. Minden baj és kudarc csupán egy ajtó valami sokkal jobb lehetőség felé. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni, de tegyél meg mindent a legjobb belátásod szerint azért, amiben a legjobban hiszel. Ha valóban Hozzád tartozik az adott cél, a sors idővel megadja Neked.

·         Sohasem tudhatjuk, mi állhat egy ember szándékai mögött, mindenkinek oka van arra, hogy úgy cselekedjen, ahogy azt jelen pillanatban teszi. Próbáljuk megérteni. Ha belegondolunk, rengeteg pluszt tud adni az, ha ott lehetünk egy társunk pillanatában és adni neki valamit. Hallgatással, beszéddel, de valami olyat, amit akkor és ott csak és kizárólag Tőlünk kaphat meg.

·         Így azt is fogadd nyugalommal, ha valaki már nem szeretne az életed része lenni. Mindenki adhat Neked valamit. Szép, érzelmes pillanatokat, fontos leckét, amit csak általa tanulhattál volna meg. Fájdalom és öröm örök balansza az élet, ha ezt elfogadjuk és megértjük, még többet nyerhetünk. Ne ragaszkodj minden áron, inkább engedj.

Chamer Boglárka

#chamerboglárka #siker #motiváció #önismeret #célok #álmok #harc #küzdelem #eléremacélom #karma #boldogság #önmegvalósítás #2015 #tanácsok #elengedés

[bogicoffeewriting-blog]

Életem aranyigazságai

A megbecsültség határain innen és túl

Hát újra megjöttem, itt vagyok. Volt egy kisebb szabadságolás, hazalátogattam Magyarországra december 12-én és a karácsonyt otthon töltöttem. Igyekeztem magam elzárni a külvilágtól és arra az élményre fókuszálni, hogy két év alatt ez volt az első alkalom, amikor decemberben vehettem ki a szabadságom, ugyanis itt tartózkodásom alatt még egyszer sem ünnepeltem otthon a Szent estét. Írtam a listát a beszerzendő könyvekről és próbáltam azt a kemény magot, azokat az embereket, akik még maradtak nekem találkozóra szervezni. Mindig meg van egy bizonyos szempontból a varázsa a hazautazásoknak, viszont mindig akadnak negatívumok is, amikor elhatározom, hogy most egy ideig akkor nem megyek. Különös, mert amikor csak telnek a hónapok és a hetek mindig hazavágyom, majd, amikor hazautazom Magyarországra rádöbbenek, hogy azok a dolgok, amikért én sokszor panaszkodom, hogy nehéz és hogy nem szeretem, tesznek nekem elérhetővé egy olyan életet, amim itthon nem biztos, hogy meg lett volna. Egy másabb életszínvonalat, ahová mindig visszavágyom egy hét eltelte után. Itt is otthon, ott már kevésbé, de még mindig otthon.

Azért jó bizonyos időközönként hazamenni, mert felráz, felébreszt egy kicsit. Kirángat abból a néha depresszív magányomból, ami itt jellemzi a napjaimat. Mikor már talán egy kicsit pont elszállnék, vagy megfeledkeznék arról, hogy mennyire értékelendő is az, amim van, mindig pont úgy jön ki az időpont, hogy hazalátogatok és utána tisztán látok mindent. Félreértés ne essék, én sosem fogom elfelejteni azt, hogy honnan jöttem és hogy milyen mélyről. Mindig arra a kis településre megyek haza, ahonnan 18 éves koromban Szombathelyre költöztem. Sosem tagadnám meg azt a várost, ahol az álmaimat szőttem, és ami sajnos nem tartogatott túl sok lehetőséget magában, ezért el kellett, hogy hagyjam. Az országot sem. Mindig büszke leszek arra, hogy magyarnak születtem, a sok szélsőséges vélemény ellenére is. A nyelvünk és az országunk gyönyörű. Élhetetlen egy szinten, tény és való, viszont egy kincs a Kárpát-medencében. Mindezek mellett mi egy véleményem szerint roppant kulturált és okos nemzet vagyunk, tehetségesek és roppant szívósak. Nem véletlenül ismerik itt kint a magyar munkamorált. Vannak, akik ezt preferálják. A legelső munkám is azért kaptam meg itt, mert azt mondta a főnök, hogy ő kifejezetten szeret magyarokat felvenni. Hogy miért? Miután szívósak vagyunk, bármit megcsinálunk, szinte soha nem mondunk nemet, és egy bizonyos szintig bármilyen munkakörülmények között képesek vagyunk dolgozni. 

Sokat. Nem panaszkodunk feltétlen, nem dönt le minket egy nátha a lábunkról, nincs olyan számunkra, hogy lehetetlen. Nem hívünk beteget feltétlenül azért, mert kint fúj a szél, gyorsan tanulunk, sokunkban benne van a vezetői véna és így tovább. Nem okoz gondot egy bonyolultabb feladat végrehajtása, lehet felelősséget a vállunkra rakni. És amire az utóbbi időben döbbentem rá és már írtam is róla, hogy sok más nemzettel ellentétben szerintem a magasabb érzelmi intelligencia, vagy csak intelligencia szintünk miatt udvariasabban kommunikálunk az emberekkel. Tisztában vagyunk az alapvető normáknak, ami csak ott kezdődik, hogy az idősebbnek megadod a tiszteletet, használod a „Kérem” és „Köszönöm” szavakat, nem emeled fel a hangod és nem mondanál a másiknak olyat, amit aztán később megbánnál. Szóval, amikor Magyarországra látogatok, akkor mindig kicsit felébredek és látom, hogy probléma és probléma között is óriási lehet a különbség. Hogy mások voltak az aggódási listámon évekkel ezelőtt, és más miatt most. Hogy annak ellenére, hogy én elvágytam onnan, a szerény és tisztességes élet is lehet elég valakinek, nem mindenki akar az egekbe törni és ezt el kell fogadni. Van, akinek elég az, ha közel élhet a családjához, van munkája, amiből kifizeti az albérletét és jut, amire jut. Nem mindenki akar világot megváltani. De ez rendben van így. Bár a mostani alkalommal én inkább éreztem úgy magam, mint egy Alien. 

Az a baj, hogy az emberek megnéznek az utcán, és nem azért, mert szerintem hűde hogyan vagyok felöltözve. Méregetnek és szinte le tudom olvasni az arcukról azt „Á, Ő most jött haza Angliából” arckifejezést. Kevés az őszinte öröm az emberek arcán, elfelejtenek, aztán meg átértékelődök a szemükben, mert azt gondolják, hogy aki itt van, annak pénze is van, és neki milyen jó, nyilván nem dolgozik érte, hanem minden az ölébe hull. Ezen még felül lehetne emelkedni, mert minden ember ilyen. Könnyen ítélkezik és sokszor megfeledkezik arról, hogy minden ember mögött van egy történet, amit Ő nem lát és ennek hiányában bélyegez. Nem érti az embert, de nem is akar a maszk mögé látni. Aztán jön a hirtelen felismerés, hogy „Jé, hát Ő nem is olyan, amilyennek gondoltam.” Hát persze, hogy nem. Nem vagyok arrogáns, beképzelt és elszállt azért mert Angliában élek. Mindennel tisztában vagyok, és mindennek tudom az értékét, mert megdolgozom érte. De a másik, ami most zavart az az elavultság. Mert bár sokszor a falra mászom tőle és reggelente pont arra nincs az embernek szüksége, hogy az egymás hegyén-hátán sétáló emberekkel hadakozzon, London pörög. Van élet. Oké, talán túlzottan is, de hozzá lehet ahhoz szokni, hogy itt mindig van nyüzsgés az utcán, az emberek átszaladnak a piroson is, ha épp nem jön valami, a buszok tömve vannak, de nem probléma ha lemaradsz, mert két perc múlva jön még három másik. Ahogyan azt is, hogy az emberek itt mindig annyira sietnek, hogy szaladnak a mozgólépcsőn bal oldalán lefelé, a fejüket csukja be szinte az ajtó a metrón és imádnak lökdösődni. De van élet. 

Salgótarjánban alig lézengenek emberek az utcán, hétvégén, jó, mondjuk az pont vasárnap este volt, de három ember utazott a buszon és abból egy a sofőr volt, egész nap megy körülbelül 6 busz, és egyébként hétközben is minden egy, vagy másfél órában egy busz. Itt siethetsz, de pont nem érdekel senkit. Az életszínvonal csökkenése miatt az emberek egyértelműen nem engednek meg maguknak olyan luxust, hogy taxi és azt is csak elvétve lehet találni a városban. Aztán, ami most eléggé zavart az az, hogy elégé manuális. Mindenhová papírok és papírok kellenek. Már úgy értem, hogy közlekedés terén. Én nem szoktam bérletet venni, amikor hazamegyek, de elég sokat buszozom így tömbös buszjegyet szoktam venni. A pénztárcám tele volt vele, úgy ahogy a vonatjeggyel is, mert hiába utazol intercity-vel, egy papírra nem tudják rányomtatni a helyjegyet, biztos, hogy adnak Neked még egyet, had legyen tele a pénztárcád szeméttel. Igen, zavart, mert itt majdnem mindenre jó egy Oyster kártya. Tölthetsz rá heti, havi bérletet, de mindezek mellett pénzt is, ami olyan, mintha buszjegyed lenne, ha travelcardod van, az kombinált és utazhatsz vele buszon, metrón és vonaton is, és elég csak hozzáérinteni az érzékelőhöz a metróban és már el is van intézve. Nem kell papírokat lyukasztgatni, otthon miért nem lehet ilyen? Sokba kerülne? Pont, hogy időt spórolna az embereknek és ne magyarázza nekem senki a bonyolultságát. Mindenki képes arra, hogy feltöltse a kártyáját. Még az idősebbek is. Ez itt egy bevált és működőképes rendszer. 

Aztán, ami miatt én még általában szoktam aggódni, de az lehet, hogy a túlzott kávéfüggőségemből adódik, de hogy hol is fogok elvitelre kávét inni? Otthon Pestet és a nagyobb városokat leszámítva nincs Costa, Starbucks ilyesmi, vagy legalább olyan kávézók, ahol elvitelre adnak kávét. Mert ott az emberek nem sietnek feltétlen, van idejük arra, hogyha már kávézni mennek, akkor szépen csészéből elfogyasztják azt, és nem menet közben lötykölik a felét a nyakukra, vagy a kabátjukra. Rengeteg minden fejlődhetne az országban, és bár annak ellenére, hogy én nem követem nyomon túlzottan a politikai csatározásokat, szoktam azon gondolkodni, hogy hogyan van az, hogy országoknak annyira eltérő a gazdaságuk, hogy például Angliában, ahol csak Londonban élnek sok millióan, míg Magyarországon nagyjából az egész ország lakosságát teszi ki, van lehetőség arra, hogy az emberek magasabb fizetésen éljenek és másfajta életszínvonalat kapjanak meg, míg egy olyan országban, ahol jóformán ember nem marad, mert az összes kivándorol valahová csak stadionokra és egyéb látványosságokra van pénz, viszont az embereknek nem adnak. Miért kiváltság a márkás ruha, az utazás így tovább? Vagy, ha nem is ezek, de hogy úgy vásárolhasson valaki, hogy nem feltétlenül nézi meg az árakat a boltban, hanem, hogy megteheti, hogy csak úgy lekapja a polcról, mert tudja, hogy marad pénze. Most nem volt meg az a jajj, de jó, hogy végre itthon vagyok érzés, mint eddig. Mert most már tisztán látom, hogy más országok fejlődése ellenére Magyarország még mindig egy helyben topog.

Chamer Boglárka

#chamerboglárka #anglia #london #magyarország #elavultság #emberek #kávé #motiváció #karácsony #életszínvonal #angliaimagyarok #magyarok #magyarokkülföldön #kivándorlás #munkanélküliség

[bogicoffeewriting-blog]

Életem aranyigazságai

Életünk íve, avagy egyszer volt, hol nem volt…

Az a baj velem, hogy úgy általánosságban véve túl magasztosan közelítem meg az életet. Az életemet. Mindenben a lehetőséget, méghozzá a nagy lehetőséget, életem kiugróan fantasztikus lehetőségét, leckéjét szeretném felfedezni. Aztán persze koppanok, mikor hirtelen lecsücsülök a földre, hiszen nem értem, hogy hát miért is történt mindez. Mostanra annyiban változott meg a helyzet, hogy bár az elveimből nem adtam le, sőt, azt hiszem mindig is a túlságosan idealista szerepben fogok tetszelegni: ha nem érem el az adott célt, akkor száz kerülő úton fogom megpróbálni. És az egészben az a legzseniálisabb, hogy most már tudom realizálni azt, hogy miért kapom azokat a bizonyos leckéket, szituációkat az életembe, illetve, mert, hogy szigorúan nem hívhatjuk zsákutcának azt az állomást, hiszen minden nyit ajtót valahová, mit adott nekem. Mostanában leckékben és listákban mérem az életemet, de legalább igyekszem valamilyen irányba fejlődni. Mondjuk, mindig van olyan szituáció, amit nem értek, amit nem fogok tudni soha megérteni, megemészteni, elfogadni. 

Nem is tudom, hogyan magyarázzam el. Például. Amikor középiskolás voltam és képes voltam kimondani azt, hogy mi is az a dolog, ami engem életem végéig boldoggá tudna tenni – irreális ugye? pedig szerintem nem teljesen elérhetetlen – elkezdtem azokat az opciókat keresni, ami által ugyebár a hőn áhított célhoz közelebb kerülhetek. Azt HITTEM, hogy van egy út, amit ha végig járok, mert miért is ne találnám meg azt az utat és igenis létezik egy út, az ÚT, majdhogynem zökkenőmentesen, akkor utána, mintegy forgatókönyvszerűen el is kezdődik az az élet, amit Én a fejemben elképzeltem. Na, már most ennél nagyobb baromság nem is létezhet a Földön, de mindig is hittem benne. Hogy minden normális ember életének van egy menete, mert miért ne érdemelné meg azt bárki, akárki, hogy ütemszerűen haladjon az élete? Viszont az a legérdekesebb, hogy az idő mindig képes felülírni bizonyos dolgokat, képzeteket, amikről úgy hittük igazak. Mára már átíródott bennem az, hogy létezik szerelem, sajnos nem hiszek benne. És már azt is látom, hogy teljesen elfogadott és normális az, ha az életednek nincs menete. Már úgy értem, hogy lehetnek álmaid, céljaid, lehet egy bakancs listád és sorra pipálhatod ki rajta a beteljesített élményeket, de hogy minden a klasszikus karrier modell alapján épüljön fel.. nos.. olyan nincs mindenkinek.

Mindannyiunknak van olyan barátja, aki elvégzi az egyetemet, megkapja álmai munkáját és elkezdi építgetni életét a lehető leghelyesebb kis albérletben, majd csodák csodájára a párját is megtalálja – azt hiszem ez mostanra már egy lett az tízezerhez. Furcsa volt rádöbbenni a héten, mert miért is ne törném a fejemet ilyesmiken kávéfőzés közben, hogy az, amiről azt hittem, hogy valahol elítélendő – mert Én tényleg akartam egy olyan életet, aminek van rendes üteme, valahol teljesen normális. Normális az, ha vannak közök az életedben, amikor nem csinálsz semmit, csak feltöltődsz, amikor új utak után nézel. Normális az, ha semmi sem a már előre megírt minták alapján történik. Azért normális és egyben jó is, mert Te magad írhatod a mintákat. Lehet, hogy mások azt mondják, van egy korhatár, amíg normális ember úgymond beteljesíti a feladatát, de van egy jó hírem. Nem kell annak lenned és nincsenek is határok. A világ nem fog máshogyan megítélni, mert Te nem teljesítettél valamit úgy, ahogyan azt a fejedben elképzelted. Ezeket folyamatosan átírhatod, és mindig az adott életszakaszra hangolhatod. De ez nem baj. Nem adsz fel az égvilágon semmit. Nem voltam tisztában azzal, hogy itt fogok kikötni, mert az Én mélyenszántó karrierterveim ezzel a lehetőséggel nem számoltak. Igazából nem sok mindennel abból, ami jelenleg az életemben van. Eddig emésztett a lelkiismeret furdalás azért, mert nem a normál tempóban haladnak a dolgok. De a legfontosabb dolgot mára értettem meg: nincs normális tempó.

Nincs mások életéhez hasonlított tempó. Hiszen az Én életemben mindennek más az elrendelt ideje és az valószínűleg kicsit sem normális. Egyáltalán nem olyan, mint másoké. És ez jó, hiszen mind különbözőek vagyunk. Az életutunk sem épülhet fel valami klasszikus, berögződött séma alapján. Egyáltalán nem baj az, hogy semmi sem úgy alakult az életemben, ahogyan én azt 16 évesen elképzeltem, miközben leemeltem a legfrissebb Nógrádot a polcról, benne az éppen aktuális cikkemmel. Azt hittem, hogy az én karrierem majd csak most indul és majd megállíthatatlan leszek. Nos, az én utam egyáltalán nem a hagyományosban rejlik. De nincs is olyan, hogy út, miután mindent az éppen aktuális döntéseink vezérelnek. Nem kapunk készen semmit. Nincs recept, amit ha kiváltunk hirtelen ott terem előttünk az életünk készen, minden olyan válasszal, amilyen kérdés csak felmerülhet életünk során. Nincs olyan forma, elképzelés, ami mindenkire ráhúzható lenne. Az életet nem írják tollal, még csak filccel sem. Mindig foghatod a ceruzát és radírozhatsz, újabb és újabb dolgokat írva a listához. Bizonyos tételek időközben elkophatnak, de a lényeg, ami mindig is végigkísérte a napjaidat, ami hajtott, adta a gázt sosem fog megváltozni. Azt mindig látni fogod a listádon. Sosem halványul majd el. Így már igazából nem is számít, hogy milyen az íve az életünknek. Hiszen előbb, vagy utóbb, de mindenki odajut, ahová jutnia kell és azt kapja, amiért megdolgozott. Normáktól, elvárásoktól, tévhitektől függetlenül. Azt pedig, mégis ki mondhatja meg nekünk, hogy mi a normális?

Chamer Boglárka

#chamerboglárka #siker #út #alázat #célok #álmok #anglia #karrier #tervek #lecke #életút #motiváció #hit #példa #tempó #bakancslista #norulesforlife #livenow

[bogicoffeewriting-blog]

Életem aranyigazságai

Azt hiszem, lassacskán továbbléphetek a jelenlegi helyemről, úgy érzem, hamarosan megtanulom a leckét. Beiratkoztam ugyanis egy nagyon is haladó, „Hogyan birkózzunk meg az emberekkel? Ezt tegye, hogy jobban megértsék..” tanfolyamra (avagy hogyan tűrjük meg őket magunk mellett - advanced level). A tanfolyam részeként megtanulható az egyes nemzetek közötti különbségek felismerése, a tanulság realizálása, adott konfliktusnál előnyös státuszban alkalmazott tudás, illem használata,  azt a tolerancia jeleként feltüntetve, illetve szert tehetünk a hogyan ne sírjuk el magunkat érzékeny pillanatokban (annyiszor), fogadjuk el, hogy bizony vannak olyan emberek, akiknek nincsenek érzelmi szükségletei és ebből kifolyólag mi sem kapunk elismerést gomb kikapcsolására, avagy hogyan ne rángassunk ki valakit az ajtó elé copfjánál fogva ha véletlenül elöntene minket a pulykaméreg. Továbbá elég érdekes, de a tanfolyam során a tanuló rengetegszer tér vissza a számok világához, mint nyugtatóeszközhöz, sokszor hangzik el a tízig, húszig, harmincig számolok, mint napi úgymond meditációs gyakorlatok része. Vizsgafeltétel, hogy a hallgatónak a tanfolyam végére meg kell tanulnia különbséget tenni valós és kreált problémák között a paranoia útvesztőiben bolyongva, mindeközben leküzdve a negativitást és a szorongást. 

Oké, a viccet félretéve. Szeptember eleje tájékán írhattam arról utoljára, hogy hiszek abban, hogy bizonyos problémák visszatérnek az életünkbe. Egészen addig görgetjük magunk előtt az úton, amíg meg nem oldjuk őket. Mindig megkapjuk a leckét, van, hogy új formában, de egészen addig jelen lesz az életünkben, amíg nem leszünk képesek változtatni rajtuk. Számomra ez egy új munkahely képében érkezett el és mondhatom, hogy a legjobb és egyben a legrosszabb helyre kerültem ebből a szempontból. Előtte nem volt annyira számottevő, vagy könnyen kezelhető volt az idegen nemzetekkel való együttműködés, munka, a pizzériában többnyire magyarokkal dolgoztam, kevés volt a környezetemben a külföldi. És meg kell, hogy mondjam, itt jöttem rá arra, hogy bizony vannak emberek, akiknek abszolút nem egyértelműek bizonyos illembeli kérdések, és lehet, hogy Én magyarnak születtem, viszont messze udvariasabb tudok lenni, mint egy brazil vagy egy portugál. (Nem diszkrimináció.) Iszonyatosan furcsa volt azzal szembesülni, ahogy emberek beszélnek egymással. Lekezelő és főnökösködő stílusban, mintha legalábbis a nővérem lenne, a köszönöm, kérlek használata itt teljesen elfeledett, vagy egy olyan hangnem megütése, amit mindenki tud tolerálni. Nem szeretek magasabb hangnemet megütni emberekkel szemben, talán el is felejtettem már hogyan kell, én nem tudok. Szépen és udvariasan beszélek bárkivel, egy olyan stílusban, amit vissza is elvárnék.

Lehet, hogy az arcomon nem ezek az érzések tükröződnek, de a hangom majdnem mindig nyugodt marad. Igyekszem rászólni magamra, ha úgy érzem, hogy el akarna felettem uralkodni a fensőbbségérzés, és ebből kifolyólag egy másfajta beszédstílus is előjönne, de ez szerencsére ritkán fordul elő. Szintén nem értettem, hogy miért szól rám szintén egy bizonyos kolléga, ha Én nem köszönök neki előre, holott fiatalabb nálam. Az rendben van, hogy én léptem be a helyiségbe és elfeledkeztem róla, de fordított esetben Ő nem dob oda egy sziát, ha belép a másik részlegére. Apróságok, de mégis ütköződésnek adhat okot összességében az, hogy mennyire mások vagyunk mi összehasonlítva a többiekkel. Van egy intelligencia szintünk és ebből kifolyólag máshogyan viselkedünk emberekkel. Én például nem értem azt, hogy nekik ez miért nem egyértelmű és ők sem, hogy mit jövök Én az illemtannal és miért zavar. Azért, mert ezek nem olyan dolgok, amik pénzbe kerülnének. Olyasfajta dolgok, amikkel szebbé, vagy elviselhetőbbé tehetjük a másik napját. Bár az egy másik dolog, hogy roppant érzékeny lettem az emberekre az utóbbi időben. Sarokpont az, hogy az emberek hogyan beszélnek egymással vagy velem, és ha valaki, akárki már csak egy kicsit is más hangnemet ütne meg, mint a normális, akkor finoman rászólok, hogy köszi, de ezt inkább nem kéne. Nem jó embert választottál rá.

Adódnak ebből érdekes szituációk, de mind hozzájárulnak ahhoz, hogy megkeményedjek és a következő helyen már ne legyen ebből probléma. Hogy megpróbáljak egy kicsit a másik mögé látni. Hiszen mindenkinek oka van arra, hogy úgy viselkedjen, ahogy viselkedik. Ezért mi sajnálhatjuk őket (ha primitív az indok), vagy megpróbálhatunk segíteni rajtuk. Lehet rossz helyzet otthon, kevés a fizetés, rossz a párkapcsolat és ezt az illető nem tudja elválasztani, behozza ide és sajnos a másikon vezeti le. Ezzel mondjuk már nem értek egyet, de hát mindenkinek vannak keresztjei, amit cipelnie kell. A legtöbb probléma az én érzelmi intelligencia szintemből adódott, hogy ugyan miért nem gondolják azt dolgokról, mint Én. Illetve a negativitásból. Nagyon sok mindent külön kell választani ezzel kapcsolatban. Először is: ne vegyük magunkra mindenki problémáját, és ne érezzük azt, hogy nekünk mindenáron részt kell vennünk a hétköznapok apró kis csatáiban, úgy értem más emberek csatáiban. Ez is nyomasztó lehet. Legalábbis számomra az volt. Amikor azt érzed, hogy Te arra vagy jó csupán, hogy itt és itt dolgozz és ilyen emberekkel hadakozz nap, mint nap. Nem. Neked célod van, ami felé menetelsz, az pedig az Ő dolga, hogy mit csinál. Mi nem adhatunk támadási felületet a másiknak, tiszta lelkiismerettel kell zárjuk a napot. Mindig legyünk határozottan jelen az adott szituációban, hiszen jelenlét nélkül a szavaink sem érnek semmit.  És ahogy egy nagyon kedves ember mondta nekem jó párszor: a munkád nem Te vagy. Vagy legalábbis nem minden esetben.

Ezt meg kell tudni fogni és egyszerűen elhajítani ahogy kilépsz a munkahelyedről. Ott kezdődik mindaz, ami Te vagy. Az nem ezek között a zárt ajtók között zajlik, viszont az is rólad árul el sokat, hogy hogyan küzdesz meg ezekkel a helyzetekkel. Mind- mind építenek, amit aztán hozzátehetsz, beépíthetsz a személyiségtípusodba. Időbe telt, amíg elfogadtam azt, hogy hogyan viselkedjek olyan emberekkel, emberek között, akiknek talán nincs igényük arra, hogy elismerést kapjanak (vagy, ha igen, nem mutatják), köszönömöt, illetve abban lelnek örömöt, ha a másikat néha kicsit szurka piszkálják, majd persze úgy tegyenek, mintha az ég világon semmi sem történt volna. Felbosszantanak, majd utána neked szegezik a De most mi a baj kérdést? Ugyan. Mi baj lenne? Az, hogy primitív vagy. 

Sokszor beillene egy brazil szappanoperába mindaz, ami bent történik a munkahelyen, mert némelyik kolléga nagyon jó benne, hogy tökéletesen ne vegyen tudomást arról, amit valóban csinál. Kifelé azt mutatja, hogy rengeteg mindent, de közben pedig ezzel palástolja a nagy semmit. Viszont ebben az a jó, hogy Én ugyanúgy teszem a dolgom és erősödöm, kapom az elismerést a vásárlóktól és igazából ebben a helyzetben is van pozitívum. Rengeteg sokat fejlődött a customer service-m, sokkal több türelmem van az emberekhez - lassacskán megtanulom kezelni azt a nem is értem honnan jön düh-t, ami néha elhomályosítja az ítélőképességem és nem tudok józanul dönteni - azt érzem, tudok velük kedvesebb lenni, szeretem úgymond rászánni az időmet arra, hogy kiszolgáljam őket. Mindenkit egy kis figyelemben részesíteni, mert valljuk be, az nagyon jól tud esni. Beszélgetni az ismerős arcokkal, mert ők azok, akik megmosolyogtatnak. Így könnyebben átvészelem a napot, és utána lelkileg könnyebben fókuszálhatok arra, ami számomra a lényeget jelenti. 

Chamer Boglárka

#chamerboglárka #siker #motiváció #hétköznapok #emberek #különbözőségek #tolerancia #köszönöm #illem #elvek #neaddfelsoha #alázat

[bogicoffeewriting-blog]

Lélekkapocs a Facebookon

Nem vagyok túlzottan közösségi, vagy inkább úgy fogalmaznék: már leszokóban vagyok róla, de van itt valami, amit elszeretnék Nektek mondani. Még tavasszal indítottam a Facebookon egy oldalt, amit Lélekkapocs névre kereszteltem el. Akkoriban indult a boldogságprojekt a blogon, amit ugyan sosem fejeztem be teljesen, viszont összekötöttem a bejegyzéseket a Facebook oldallal. Néha az idézeteimet, egy-egy motiváló képet osztottam meg, hébe-hóba pedig egy-egy eltévedt fotót a hétköznapjaimból. Az utóbbi időben inkább a bejegyzések megosztására használom, szeretném, ha minél több emberhez jutna el, így aki gondolja az csatlakozzon a Lélekkapocs nevezetű Facebook oldalamhoz is, vagy akár a személyes profilomat is követhetitek. A nevem bármelyik bejegyzés alján megtalálható, a posztjaim nyilvánosak. Még nem írnék évértékelő és jövőt tervező bejegyzést, de annyit már most megígérhetek, hogy azt a munkát,amit június 13-án elkezdtem, merthogy innentől számolom a blog születésnapját, jövőre ütemezett tempóban, sokkal tudatosabban kívánom folytatni. Azt hiszem megtaláltam azt a vonalat, amire nyugodtan mondhatom, hogy mehetünk rajta együtt tovább, s egy idő után talán beérik majd a befektetett munka gyümölcse. Rengeteg tervem is van a jövő évre vonatkozóan, de természetesen az írás mindben benne van, mindent felölel. Szóval, aki szeretné a bejegyzéseket hamarabb látni, az nyugodtan nyomjon egy “tetszik”-et a Lélekkapocs oldalra. Remélem jöttök páran, Én ott várlak Titeket!

Chamer Boglárka

#lélekkapocs #chamerboglárka #chamerboglárkafacebook #2016 #álmok #siker #célok #hit #akarat #alázat #motiváció #hétköznapok